Álmodozó

Nap érintette arcán halvány pír jelent meg. Szőke hajszálait a szemébe fútta a szél, és a lány csak mosolygott. Ilyenkor nyáron mindig sokkal inkább önmagának látszott. A szürke idő, mintha egyet jelentett volna számára a rossz kedvvel, a napsütés pedig egyenesen a paradicsomba repítette őt. Gyakran elvágyódott, mintha valahova máshova tartozott volna. Elviselte a hideget és a viszontagságokat, de legbelül mindig is tudta, hogy számára a tenger és a végtelen nyár jelenti a boldogságot. A szíve egy olyan helyre húzta őt, ahol még sosem járt, és egy olyan tájat látott otthonának, ahova talán sosem juthat el.

Ilyen volt ő. Egy örök álmodozó.

Sosem ismertem hozzá hasonlót.

A szeme, mint a tenger; nem csoda, hogy annyira hiányzott neki a vízközel. Olyan volt időnként, mint egy sellő lány, aki kisodródott a partra. Valahogy több volt, mint mindenki más. Annyira különleges. Persze, ha megkérdezted őt, sokkal inkább azt a szót, használta saját maga jellemzésére, hogy furcsa, nem pedig különleges. Mindenki másban meglátta a jót, önmagát mégsem tudta szeretni soha.

A mosolya másokat is jó kedvre derített, ám ha az ember megnézte őt közelebbről, könnyen észre vehette mennyi fájdalmat bújtat a vidámsága mögé.

-Ez az év legszebb időszaka- mondta. A szája széle felfelé kunkorodott, ahogy lecsukta a szemét, és hagyta, hogy finoman lebarnult bőre magába fogadja a Nap melegét.